Jazz és Buddhizmus

„Nem élnénk, ha nem lennénk képesek valamit mindannyian letenni az élet svédasztalára.” (Herbie Hancock)

A 68 éves Herbie Hancock szerteágazó karrierjét szinte végigkísérte a Nichiren Buddhizmus, egy olyan filozófia, amely a megvilágosodáshoz vezetõ utat a Nam-myoho-renge-kyo gyakorlásával nyitja meg az ember elõtt. Talán nem meglepõ, hogy a keresztény neveltetésû zenészt egy ritmus-orientált vallás ragadta meg. Hancock arról mesélt, hogyan talált rá a buddhizmus egy füstös lokálban, miben hasonlít a jazz és a buddhizmus, és miként fedte fel számára a buddhista gyakorlat, hogy ki is õ valójában.

Régóta gyakorolja Nichiren Daishonin Buddhizmusát...

Igen, 36 éve.

Hogyan kezdõdött?

1972-ben a zenekarom nagyon intuitív zenét játszott. Egyfajta avant-garde megközelítése volt ez a jazznek. A pillanatnak szólt, és rendkívül spontán volt. A zenénknek persze volt felépítése, de nagyon laza. Még egy vegetáriánus korszakunk is volt, mert mindent kipróbáltunk, amirõl úgy gondoltuk, hogy elõsegítheti a zene áramlását. Mindenre nyitottak voltunk.
Az 1972-es turnénk egyik állomásán épp Seattle-ben játszottunk. Péntek este volt, természetesen teltház. Nem voltunk csúcsformában, mivel elõzõ éjjel egy kicsit mi is kirúgtunk a hámból. De volt valami a levegõben – a közönséget tényleg érdekelte a zenénk, készek voltak rá. Megkértem a zenekart, hogy játszuk el a „Toys” címû számot, amit korábban egyébként még sosem kértem. Basszus szólóval kezdõdik – akusztikus basszus gitárral, ami természeténél fogva a zenekar leglágyabb hangzású hangszere. Erõsítés nélküli.
A basszusgitáros, Buster Williams, elkezdte játszani a felvezetõt. És amit megszólaltatott valami olyasmi volt, amit korábban még soha nem hallottam, nemcsak tõle, de senkitõl. Merõ szépség, tele ötletekkel – varázslatos volt. Teljesen elvarázsolt. A közönség tombolt, hihetetlen volt, amit mûvelt.
Sokáig hagytam játszani, talán 10-15 percig is. Neki pedig egyik ötlete jött a másik után, és nagyon inspirált. Éreztem, hogy felébredek, még mielõtt a fõ témába belekezdtünk volna és tudtam, hogy a banda minden tagja magához tért. Az egészet áthatotta valami energia, amit Buster játéka generált. Végigjátszottuk a számot és az maga volt a csoda. Amikor befejeztük, rengetegen furakodtak oda a színpadhoz, hogy kezet foghassanak velünk. Néhányuknak még a szeme is könnyes volt, annyira megindította õket a zene, ami egyben nagyon spirituális is volt.
Tudtam, hogy Buster volt az élmény katalizátora, úgyhogy az öltözõben odafordultam hozzá: „Te Buster, hallottam, hogy valami új filozófiába merültél, de ha ettõl játszol így, tudni akarom mi az.”
Felcsillantak a szemei és azt mondta: „Már régóta gyakorlom azért, hogy errõl mesélhessek neked.” Mire én: „Gyakorolsz? Mit gyakorolsz?” Ma már tudom, hogy ez volt az egyetlen módja annak, hogy elérjen engem. Csak így tudtam odafigyelni arra, amit mondani akart. Ha egyszerûen odajött volna hozzám azzal, hogy beszélni szeretne valamirõl, valószínûleg a vállára tettem volna a kezem és annyit mondtam volna: „Barátom, ez tényleg remek. Ha valami mûködik számodra, csak csináld!” És rögtön falat is emeltem volna magam köré. De a zenén át jött, és akkoriban csak ezen keresztül lehetett elérni a lelkem, mert csak erre figyeltem. Ez volt az elsõ alkalom, hogy a buddhizmusról és a Nam-myoho-renge-kyo gyakorlatáról mesélt nekem, ami minden lényegének a ritmusa. Így kezdõdött.

Mi történt ezután?

Kérdezõsködni kezdtem. Feltettem egy kérdést, de a válaszai rögtön öt-hat további kérdésemre is választ adtak. Bár korábban olvastam a szufizmusról és más keleti filozófiákról, ezek általában több kérdést vetettek fel bennem, mint amennyit megválaszoltak. Most elõször kaptam egyszerû válaszokat régen megfogalmazott kérdésekre. Úgy tûnt, minden gyönyörûen fonódik egymásba és alkot egységet.
Keresztény közegben nõttem fel, de megvolt a sajátos értelmezésem. De a legtöbb embernek, akit ismertem, megvolt a saját értelmezése. Viszont amirõl Buster mesélt, mintha a saját gondolataimat tükrözte volna, ahogy én magam is láttam a dolgokat. Mondtam is neki: „Ez olyan, mint amiben mindig is hittem. Csak épp eddig azt gondoltam, egyedül vagyok vele.” Mire õ: „Nem, tudod, közel 20 millióan gondolkodnak így a világban.”
Bevallom, kicsit meghökkentett, amikor arról beszélt, hogy a Nam-myoho-renge-kyo az univerzum törvénye. Bár az ok és következmény gondolata, amirõl a Nam-myoho-renge-kyo is szól, nem volt idegen számomra. Mindig is vonzódtam a tudományokhoz és a tudomány is alapvetõen ok-okozati összefüggésekrõl szól. Azt mondtam neki: „Nem tudom elképzelni, hogy néhány szótag mormolása bármilyen hatással is lehetne rám. Nem értem, hogyan mûködhetne ez nálam.” Mire õ: „Nem kell elhinned. Ez egy törvény. Ha csinálod, mûködni fog – látni fogod az életedre gyakorolt hatását. Ez független attól, hogy elhiszed-e vagy sem.”

Egyszerûnek tûnik.

Ez teljesen új volt. Mert számomra a vallás mindig arról szólt, hogy elõször hinned kell benne és minden azután jön. De aztán arra gondoltam, „Várjunk csak. A gravitáció is mûködik, ha hiszel benne, ha nem. Miért kellene, hogy a vallás gyengébb legyen, mint a természettudomány?” Erre õ: „Ez a vallás az ok és hatás összefüggéseire épül, és a konkrét bizonyítékra.” És akkor azt mondtam: „Mit veszíthetek? Ezt kipróbálom.”
Kicsit furcsa is volt, mert Buster körül minden este nyüzsögtek néhányan, és úgy tûnt, mintha tudnának valamit. Nem tudom, hogyan írjam le. Rengeteget mosolyogtak. Volt valami bennük, ami nagyon mélyrõl fakadt. Kérdeztem is tõle: „Azok az emberek, akikkel mostanában lógsz buddhisták?” „Aha.” Ettõl aztán még inkább érdekelt ez az egész.

Hogyan változtatta meg a buddhizmus a zenéjét?

Számos felismerésre jutottam a buddhizmuson keresztül. Az egyik legfontosabb az volt, hogy amit akkoriban piedesztálra emeltem, mint imádatom tárgyát – ti. a zenét és azt, hogy zenész vagyok –, nem a megfelelõ módon kezeltem. Rájöttem, hogy nem zenész vagyok, azt csak mûvelem. Apa is vagyok, valakinek a fia, egy szomszéd, egy állampolgár, egy afro-amerikai. Egy csomó minden. De mindezek középpontjában egy érzõ lény. Ma már egy érzõ ember nézõpontjából tekintek a zenére és nem mint zenész. Ez egy sokkal tágabb perspektíva.
Következésképp a zenei kifejezés újabb és újabb koncepcióival tudok elõállni. Ez a saját belsõ igényem – minden új lemezen hozni valami újat, találni egy célt, egy funkciót, ami az új lemez elkészítésének az okává válhat. A funkció gondolata is olyasmi, amivel korábban soha nem foglalkoztam. Ezek új keretek számomra – „Mi a célja, mi a funkciója mindannak, amit csinálok?”

Úgy képzelem, hogy azóta sokkal inkább jelen van a színpadon is.

Persze. Az egészben az a legjobb, hogy a jazz ragyogó példája a buddhizmus legnagyszerûbb elgondolásainak, csakúgy mint az emberi lélek legszebb vonásainak. A jazz-ben megosztunk valamit másokkal, meghallgatjuk és tiszteljük egymást, együtt teremtjük a jelent. A legjobb pillanatainkban nyoma sincs az ítélkezésnek. Ha az ítélkezés az improvizálás útjába áll, összeomlik az egész. Ezért inkább elfogadjuk, akár mi is történik és próbáljuk azt felépíteni. Megpróbáljuk beilleszteni, folyamatosan jobbá tenni.
Arra is rájöttem, hogy a nézõpontok száma végtelen. Néha neked kell megteremtened egy víziót magadnak, vagy az ahhoz vezetõ utat. Lehet, hogy ez elõször nem lesz magától értetõdõ, és ezért komoly erõfeszítéseket kell tenned, de ez lesz végül az életed elõmozdítója.

Megtenné, hogy bemutatja, hogyan gyakorol?

Persze. Egyébként minden nap gyakorlok, fõleg reggel és este. Mielõtt felmegyek a színpadra, szintén elmondom háromszor, hogy Nam-myoho-renge-kyo, ami azt szolgálja, hogy harmóniába kerüljek a jelen pillanattal.... Szóval ... Nam-myoho-renge-kyo, Nam-myoho-renge-kyo, Nam-myoho-renge-kyo, Nam-myoho-renge-kyo, Nam-myoho-renge-kyo, Nam-myoho-renge-kyo ... ez a gyakorlás.

Köszönöm.

Szivesen.

Ez a mantra egyébként mit jelent Önnek?

Ez az élet neve. Az élet szava. A Nam-myoho-renge-kyo-ban minden életre kel; ez a hang, ez az energia, ami megérint mindent az univerzumban.  Ugyanakkor – gondoljon csak bele –, egy ember élete felöleli az egész univerzumot. Így az univerzum lelkünk legmélyén is jelen van. Ez a mikrokozmosz. A látható fizikai univerzum pedig a makrokozmosz. A gyakorlásba és az életünkbe fektetett munka, meg az, hogy odafigyelünk az életünkben felbukkanó apró jelekre – ezek együttesen fedik fel a fejlõdésünkhöz vezetõ legjobb utat és az életünk legmagasabb rendû minõségeit, amik egyben buddha-természetünk megnyilvánulásai.

Jól hangzik.

Igen, tényleg jól hangzik. Kinyílik a világ. Ez a másik dolog a buddhizmussal kapcsolatban, hogy a kirekesztés teljesen hiányzik belõle. Mindent magába foglal. Nem mondja, hogy bármely más vallás helytelen tanítás lenne, és megszoksz vagy megszöksz. Nyoma sincs ennek. Nem érzem, hogy megtagadtam a Kereszténységet, a Judaizmust vagy az Iszlámot. Sokkal inkább azt érzem, hogy felölelem az igazságot, ami mindenben ott rejlik. Mert minden útnak megvan a maga igazsága. És ez nagyszerû érzés.

Üdítõen hangzik.

Igen. Bár itt és most csak a felszínét van lehetõségünk karcolgatni, ez a filozófia ennél jóval mélyebb. Sorsfordító, mert közelebb visz bennünket ahhoz, akik igazán vagyunk.

Mi az, amit Önmagával kapcsolatban felfedezett?

Azt, hogy elsõsorban ember vagyok és azt, hogy minden ember élete rejteget szépséget. Mindenkirõl elmondható, hogy azért él, mert valami olyasmivel tud hozzájárulni az univerzum fejlõdéséhez, ami csak rá jellemzõ, amit csak õ képes nyújtani. Olyan ez, mint a helyes szavakat megtalálni a megfelelõ ember társaságában, a megfelelõ idõben – és ez meg tudja változtatni a történelem menetét. Sosem lehet tudni. A legfontosabb azon munkálkodni, hogy összhangba kerüljünk az univerzum ritmusával, és így minden a megfelelõ idõben történik majd ahhoz, hogy az életünket beteljesítsük. Ezért vagyunk itt és bírunk egyéniséggel. És persze ne feledkezzünk meg arról sem, amit a közösségnek nyújtani tudunk. Jól hangzik, nem?